Kb 10 perce jött rám az, hogy ezt most mindenképpen ki kell adnom magamból, írnom kell. Van, hogy az embert szétfeszíti valami, de nem tehet/mondhat semmit, és hagynia kell felrobbanni az időzített bombát a kis lelkében. Néha pont így érzem magam mostanában. Nem külső kényszerből, hanem a saját hülyeségem által kemény munkával épített falak miatt. Valamiért félek kimondani, pedig mindennél jobban szeretném ha tudná mennyire. Jól esik vele beszélgetni, ilyenkor nem érzem a múlt súlyát a vállamon, távolinak tűnik minden eddigi baj, minden eddigi rossz, és így el tudom neki mondani ami bánt. Aggódom, hogy gondot jelentek neki. Nem akarok a terhére lenni, nem akarom az őrületbe kergetni azzal, hogy folyton vele vagyok, és tudni akarok róla. Nagyon sokmindentől tartok még vele kapcsolatban, de az egyik ilyen ami rámjött most, hogy nem merem kimondani, hogy szeretem. A kocsiban ma majd' megőrültem magamtól, de nem tudtam leküzdeni azt a félelmemet, hogy talán nem akarja hallani, vagy túlságosan kiadom az érzéseimet, esetleg valami egyéb hülyeség üt be, ami nálam azért valljuk be, elég gyakori. Szóval lényegében ennyi a bajom, amitől az őrület szélére kergetem már magam egy ideje, és nem tudom mit kezdjek magammal (a helyzettel meg főleg nem).
Most nyugizom, és linkelek ide két gyönyörűszép Tito Puente számot, ezeket hallgatom, csitítom a fejemben üvöltöző és randalírozó rengeteg óvodást. Szééétzuhanoook.
A zenék:
