Furcsa ábrándos talányok vesznek most körül. Rémisztően szorítva ölel az az érzés, hogy várok valamire, dolgom van, fegyvere vagyok valaminek. Nem kapok jelet. Egyetlen rezdülést sem érzek magamban, vagy magam körül a csípős téli levegőben, semmi nem változik, amiből tudnám, vagy legalább sejteném, hogy miért vagyok itt, és mikor történik már valami. Úgy érzem várok, és közben tágítanom kell a határaimat, el kell jutnom úgy a világ végére, a saját szellemi szakadékom szélére úgy, hogy még vissza tudjak jönni, és ahogy a tapasztalatok egyre súlyosabban nehezednek a vállamra, azt mondhassam: "igen, átéltem ezt a mesét, ezt a csodát. Enyém volt a mennyország, és a pokolé voltam." Végletes ember vagyok, felhőtlen boldogságban minden ész, értékrend, önkontroll, és józanság nélkül a kiélés eszközévé tudok válni, ugyanakkor ha zuhanok, akkor elnyel a sötétség, a fájdalom, a kétségbeesés, és kegyetlenül tudok szenvedni. Nem vagyok biztos benne, hogy boldog lennék az aranyközépúton. Nem tudom elképzelni magam olyannak, amilyennek néha lennem kellene ahoz, hogy az emberek normálisnak tartsanak. Mélyen, legbelül érzem, hogy nem szabad engednem a környezetnek, semminek, nem hajthatok fejet a társadalom minden értelmetlen szabálya előtt, akkor sem, ha ezzel megnehezítem a saját életemet. Még mindig várok. Nem tudom mire, de az a kis belső hang azt súgja, megéri várnom, de addig se tétlenkedjem, ne pazaroljam az időmet, és azokat az értékeket, amiket belőlem nem öltek még ki a szabályok, az elvek, értékrendek, és a fájdalom leküzdésének általános receptjei. Mindenre megvan a saját elvont megoldásom, az én egyedi mesevilágomban, a lelkemben. Sokan próbálták már telebeszélni a fejemet azzal, hogy a hiú bizakodásom a feladatomban, és a naivitásom a jövővel és emberekkel kapcsolatban meg fog ölni, felemészt, és örök életemre egy roncs leszek, de nem érdekel. Biztosan érzem, hogy alkotnom KELL valamit, és ebben semmiféle kérdés nincs. Jónéhány alkalom volt már, amikor úgy éreztem, hogy elvesztem, és letértem az utamról, rossz helyen vagyok, és nem abban a világban élek, amelyikben nekem lehetőségem van bármire. Így utólag átgondolva, soha nem voltam még biztosabb, hogy jókor vagyok jó helyen. Olyasfajta érzés kerít néha hatalmába, hogy túl sok minden van már körülöttem, mindenki kitalált már mindent, és nem tudok újat alkotni, még az én bolond fejemből sem pattanhat ki olyan, amivel áttörhetném a falakat. Muszáj sikerülnie, egyszerűen nem tudom elképzelni azt, hogy megszülettem, éltem, meghaltam, és senki ne emlékezzen rám, lehetetlen, hogy nyom nélkül eltűnjek, azok után, hogy ennyire furcsa itt minden. A dolgok nagy része nem úgy működik, ahogy én azt elképzelem, nálam mégis más. Nekem valamiért folyik az élet, anélkül, hogy követném azokat az útmutatásokat, amiket a többiek. Vegyük példának azt, hogy korán kelek, bemegyek suliba...stb. Nekem ez egyszerűen nem megy. Nem kelek korán, és nem megyek be, mert nincs rá kapacitásom. Éjjel mindenre sokkal fogékonyabb vagyok, megőrít az éjszaka, szétfeszít az izgalom érzete, és elmennék a világ végére is ha kell. Nappal holtan fekszem az első helyen ahol békénhagynak az emberek a hülyeségeikkel. Vannak jó pillanataim, amikor egy picit adok magamból is, de általában rámszakad egy szerep, mert sokkal kevésbé fárasztó, mintha küzdenem kellene azért, hogy megvédjem önmagamat. Eszmefuttatás - OFF.
Tegnap voltunk FTS koncerten, hihetetlenül örültem a srácoknak, imádom őket, bolondok.:) A buli eleje elég unalmas volt, még mindenki szaladgált, és én se ittam eleget ahoz, hogy elszabaduljak. A pultnál kaptam egy olyat, hogy "vakító"... Nem tudom mi volt az, de beütött, enyhe szétcsapás-feelingje kezdett lenni az estének. A zenekar nagyon jó volt, odavagyok azért amit művelnek, óriási volt a hangulat, végigüvöltöttem az egész koncertet, ugráltam, pogoztam, tomboltam. Meghatódtam az új számon.:) Utána berohantam backstage-be, és mindenkinek a nyakábaugrottam. Utána elvont krump-szerű zenére elborultunk Balázzsal, kitáncoltuk magunkat, a dolog egyik feléért jött a fejmosás, többet nem hagyom előtörni magamból ezt a fajta vadállatot. Egy ideig még tomboltunk, örjöngtünk, aztán hazajöttünk. Nálam aludt. Örülök, hogy nem érezte magát annyira szarul mint gondoltam. Beszélgetés, (némi fejmosással egybekötve a megőrülésemmel kapcsolatban) aztán elvoltunk... Öhm. Még mindig odavagyok azért az emberért.:) Hihetetlen... Na mindegy, majd meglátjuk meddig képes elviselni...
Ma kb semmi tervem nincsen, mióta Balázs elment kb összesen kajáltam, meg egy kicsit összeszedtem magamat, és a környezetemet. (ráfért mindenre) Mára annyi a terv, hogy lenézek Arany10-be, úgyis rég voltam, és most kivételesen én is rajta vagyok a listán, szóval ingyen megyek be, egy próbát így mindenképpen megér. A baj ott van, hogy kezdem unni a kubait, ugyanazon a szinten vagyok leragadva, és nem találom az utat a fejlődéshez. Na majd kitalálok valamit. (és februárban wellness, szóval ott megint csapatom neki 1000% energiával.^^)
LadyGirbal - OFF
