Atya ég... Nem tudom mi történt, de hirtelen elfogott egy olyasféle érzés, mint amikor összetörik az embert, beletapossák a földbe, a víz alá nyomják a fejét, megalázzák, felégetnek körülötte mindent... Semmi különösebb okát nem látom ennek a váratlan zuhanásnak, kétségbeesett vagyok, reménytelennek érzek mindent, és hihetetlen módon rámszakadt a magányosság. Tudom, nem vagyok egyedül, ezt az illető a tudtomra is adja, de nem ismeri ezt a részemet, amikor belesüppedek a kilátástalanság mocsarába, és egy lélek sincs ott aki kihúzna. Én pedig tudom magamról, hogy nem kiáltok soha segítségért, akkor figyelnek fel az emberek, amikor távozik belőlem az élet, vagy csak utána. Szabályosan olyan, mintha millió ember állna körülötted, de senki nem nézne rád, fulldokolnál, de egyszerűen nem jönne ki hang a torkodon, és haldoklás közben, tudatában annak, hogy mi történik veled, végig néznél azokon, akik az életed vonatján utaznak, fel- és leszállnak, vagy futnak a vágány mellett amíg a vonat ki nem siklik az állomásról. Úgy érzem, képtelen vagyok már több jót adni a környezetemnek, sorozatosan csalódás marad a nyomomban, és pusztítás. Kiöltek belőlem mindent amit adni tudtam eddig, és amiből én is éltem. Lassan már nem tudom azt sem, hogy honnan jöttem, mit éltem át, azt pedig végképp nem, hogy hova tartok. Lebegek a megfogalmazhatatlan sötét semmiben. Mindenki álmodott már olyat, hogy zuhan. Emlékszel arra az érzésre? Percről-percre egyre erősebben fog el az a gondolat, hogy szeretnék már földet érni... Gyűlölök mindent amit régen tagadtam, és tűzzel-vassal közdöttem ellene, most pedig gyökeret vert a lelkem legmélyebb részeibe. Vajon ezáltal most magamat is gyűlölöm? Visszajutottam oda, ahonnan 1,5 - 2 éve azthittem hogy felfelé építek? Lehet, hogy csak körbe körbe rohangálok a saját hullám körül, és megszállottan azt hiszem, el fogok érni valamit azzal, ha úgy érzem teszek érte? A baj az, hogy nem vagyok vadászkutya, nincs jó szaglásom, nem érzem a hullaszagot. Borzalmas tény, de így van. Ilyen állapotban nem tudom megállapítani, honnan indultam, hol vagyok most, és hová akarok eljutni. Tulajdonképpen a régi életemtől és személyiségemtől úgy próbáltam megszabadulni, hogy eltűntettem mindent ami emlék, ami akkor jelentett valamit, és számított, elzártam az összes érzést, és fájdalmat jó mélyre. Pszichológushoz jártam ugyan, de egyetlen találkozásunk alkalmával sem sikerült ezt a ládát kinyitni. Régebbi sérelmek láncát feloldottuk, jobban lettem, de amikor esélyem van a boldogságra, akkor mintha ez a lelakatolt láda hirtelen kinyílna, valaki kinyúlna belőle, és magával rántana mindent ami örömet okoz, és újra bezárná magát...

Volt egy visszatérő rémálmom, majd' minden éjjel felriadtam belőle, kicsivel talán több mint fél évig kínoztam magam vele, aztán valószínűleg ugyanebbe a ládába zártam Őt is.

Sétáltam egy utcán, minden fekete-fehér volt. Az utca egyik oldalán 4emeletes házak, a másik oldalon teherhajó-kikötő. Este volt, a lámpák csak nagyon halvány fényt adtak, és ahogy elrohantam alattuk, ritmikusan fel-felvillantak a fények. Kirohantam az útra, egy autó jött felém, összegörnyedtem az úton, és eltakartam az arcomat, de az autó csak úgy átment rajtam, és semmit nem éreztem belőle. Ettől méginkább megijedtem és tovább rohantam, segítségért kiabáltam, de senki nem hallott. Az embereken ugyanúgy áthaladtam mint az autó rajtam... (itt van egy homályos részlet, nem tudom Ő hogy került oda) ...Egy lány állt tőlem néhány méterre. Hosszú hullámos szőkés hajában fodros hajpánt, ugyanolyan színű és anyagú hosszú bő ruha, fűző...Gyönyörű magas lány, tökéletes alakkal, gyerekes arccal, hófehér bőrrel, teljesen úgy nézett ki mint egy porcelánbaba, de a fél szeme előtt egy homályos fekete foltot láttam csak, és ettől a gyönyörűsége ijesztő, hideg, és halálközeli lett. Súgott valamit, láttam hogy mozog a szája, de soha nem értettem, akárhányszor álmodtam vele. Utána mindig futni kezdtem, de néhány lépés után beleütköztem, és ahogy felnéztem csak a szeme helyén lebegő fekete foltot láttam, amitől sokkos állapotban zihálva ébredtem, néha zokogva, és teljesen kimerülve.

Ebből az álomból látszik, hogy azok amiket mélyen magamban elnyomtam, nem olyan kedves emlékek, és nem olyan felemelő érzések, amiket boldogan kiengedek, amikre szívesen gondolok, és tudom, néha segítene ha beszélnék róla, vagy legalább átgondolnám, hogy miért történik velem ami történik, miért érzem azt amit érzek, és úgy egyáltalán mi értelme van a dolgoknak amiket csinálok, de hiába tudom pontosan, hogy nagy szükségem lenne rá, öntudatlanul is rettegek ezeket visszahozni. Gyűlölöm azt, hogy hátrahagytam embereket, akik nem tehettek semmiről, nem tudtak semmiről, egyszerűen csak eltűntem az életükből. Amit ennél is jobban gyűlölök, hogy nem tudom gondoltak-e rám azóta, és hogy vajon betöltötték-e már a helyemet... Mert jól tudom, az én helyemre mindíg találnak valakit. Nem azért mondom ezt, mert ennyire kevésre tartom magam, hanem azért mert ez a tapasztalatom. Akármikor űr keletkezett utánam, mindíg kitöltötte valaki, ráadásul sokkal teljesebben. Nem vagyok telhetetlen, de egyetlenegyszer jól esett volna azt hallani hogy "hiányoztál." A pótolhatóságomból következett az az érzet, hogy egyedi sem lehetek. Mindíg is imádtam kitűnni a többiek közül, nem bírtam elviselni ha majmolnak, vagy ha nekem kell követnem valakit. Saját magamnak varrtam ruhát, megbotránkoztatóbbnál megbotránkoztatóbb ruhákban, hajjal, sminkkel, kiegészítőkkel mászkáltam a nagyvilágban, és élveztem az egyediséget, azt, hogy az emberek látják, hogy bennem van valami ami másban nincs. (Vagy bennem nincs valami ami másban van = józanész) Ki volt írva rám, hogy nem érdekel mit gondolnak, és ez akkor így is volt. Elutasítottam mindent ami kívül esett azon ami az én világomban szabályos. Jól éreztem magam, nem problémáztam semmit, szilárd elképzelésem és véleményem volt mindenről, és ez most nagyon hiányzik, akkor is, ha így utólag belegondolva már látom mennyire hülyeségekhez ragaszkodtam utolsó vérig. Kiálltam magamért, nem hagytam hogy bedaráljanak, ez volt a szabad néhány hónapom.

A szakítás napján Borároson ültünk kint Áronékkal, és iszogattunk, már épp elég jó kedvem volt, amikor csörgött a telefonom... Ő volt az, felvettem. Megmondtam hogy a barátnőmnél vagyok, és szeretnék még maradni egy picit, 11re nála leszek. Letettük, ittunk tovább, helyetváltottunk. Egy óra múlva újabb telefon. Szakított, a fogadottnővérem hátbaszúrt, 15perc telefonálás után az addigi összes barátomban csalódtam, részegségemben nem tudtam hova tenni, egy világ omlott össze bennem. A telefon mondat közepén merült le, tehetetlen voltam. Feladtam, és már nem érdekelt többé. Elraktam a telefont, rágyújtottam egy újabb cigire. Megkergettem egy nejlonzacskót amit a szél sodort el előttem, négykézláb kúsztam utána a földön, majd saját magamon harsányan nevetve eldobtam magam, és feküdtem. Elfogadtak összetörve, hülyén, úgy ahogy vagyok. Ittunk. Kergetőztünk a locsolók alatt a vizes fűben mezitláb. Ittunk. Elvesztettem a fél pár cipőmet. Ittunk. Áron eltámogatott a taxiig, átmentünk hozzá. Másnap felkeltem, másnaposan, teljesen torz világnézettel, és nem érdekelt semmi. Napközben bolyongtam a városban, majd délután megint Boráros.... Ittunk... Másnap felkeltem a barátnőmnél. Nem tudom hogy kerültem oda. Utána hazamentem... 2 napig ki voltam kapcsolva, anyuék azt hitték elraboltak/meghaltam/eltűntem... Örültek nekem. Utána 3 napig sírtam, megint eltűntem.. Suliban is összecsaptak a fejem fölött a hullámok, otthon sem volt minden rendben, menekültem mindenhonnan, és hát az előbb szemléltettem már hova. Nem tudom mitől törtem meg ennyire, szélsőségesek az érzelmeim.

Az igazság az, hogy nagyon hálás vagyok azért, hogy volt egy ilyen szakasza is az életemnek, és ilyen embereket sodort mellém a sors, mert rájöttem, hogy mindenkinek van egy drámája ami meghatározza a személyiségét, és életét, és az a dráma vagy magasra emeli, vagy a lehető legmélyebbre löki, ahonnan már nincs visszaút. Pontosan nem tudom mit jelenthet az, ha az ember elrontja az életét, mert itt rájöttem, nincs rossz út. Vannak újgazdag senkiházi p*csák akik semmivel nem elégedettek, minden kell nekik, és mindent meg is kapnak zokszó nélkül. Nem irigylem őket, soha nem tanulnak emberséget, empátiát, soha nem tanulnak meg küzeni azért amit el akarnak érni, soha nem lesznek a szememben igazi emberek. Azokat akiket anno megismertem, életem végéig megjegyeztem. Annak ellenére, hogy sem anyagi, sem családi hátterük nem volt rózsás, mindig, kivétel nélkül észrevették ha a másiknál gond van, és segítettek. Nem úgy csináltak, mert ez a társadalmi elvárás, közben leg leszarták mi baja a másiknak, őszintén segítőkészek voltak, bármikor. Egy lányt nagyon megjegyeztem. Nem akart hazamenni éjjel, mert az anyja meg a szeretője hangosak voltak, és nem bírta. Iszonyú sokáig feküdtünk az aluljáró fölötti betonpadkán, és beszélgettünk az életfelfogásunkról, az emberi természetről, a szeretetről, az elfogadásról, a csalódásról, a depresszióról... Ja. Nem volt vidám beszélgetés, de szükségem volt rá ahoz, hogy kizökkenjek az önsajnálatból, depresszióból, és érvágásból, és kezdjek magammal valamit. Ekkor kezdtem el táncolni, 1,5 évvel ezelőtt. Eleinte még csak heti egyszer, a többi napot ugyanúgy Borároson töltöttem, ittunk. Aztán egyre több volt a tánc, és egyre kevesebb a züllés, végül úgy éreztem, nem tudok nekik mit adni, és nincs szükségük rám többé. Fájt, hogy ők annyit segítettek rajtam, jobb lett minden, és kizártak, kívülállónak éreztem magam... Ez volt a második eset, amikor kiléptem egy életből, és egy új szakasz kezdődött.

Elárulom, hogy semmi mellett nem tartottam még ki ilyen őszintén, szívvel-lélekkel, mint a tánc mellett. Nincs türelmem semmihez, soha nem is volt, de nekem ez lett a nagy szerelem. A rajzolásról lemondtam, az énekléstől a dohányzás lökött el, Nem voltam elég kitartó egyikben sem, mert egyik sem adott nekem ennyit mint a tánc. Még mindig merem azt állítani, hogy ez az, amiért bármit fel tudnék adni az életben. Bármit... Mostanában úgy érzem hogy fordulópont következik, ahol ezeket majd bizonyítanom kell, de van bennem elég akaraterő, kitartás, és megszállottság. Az a kulcs-kérdés foglalkoztat régóta, hogy vajon az elveimet fel tudom-e adni ha arra kerülne sor...